Bridget naplója (2019)

Problémákról cukormáz nélkül

A magyarul Bridget naplója címen megjelent film (eredeti címén Saint Fances) egy amerikai vígjáték-dráma, amely mégis inkább egy humorral, iróniával fűszerezett naplóhoz hasonlóan működik. Sok mindent ki mer mondani, egyedi hangvételű, és az eseményeket alapvetően érzelmi szempontból örökíti meg: nem a történések kapják a fő hangsúlyt, hanem a szereplők ezekre adott érzelmi reakciói.

A főszereplő, Bridget (Kelly O’Sullivan) egy 34 éves egyedülálló, gyermektelen nő – és ez a két jelző rögtön meg is teremti a film alapkonfliktusát, és felveti fő kérdéseit. Csakugyan rosszul kell éreznie magát annak a nőnek, aki nem a gyermekvállalásnak szenteli az életét? Egy nő valóban csak egy férfi mellett lehet “igazi nő”? És számtalan ehhez hasonló, lényegi kérdést feszeget, mindezt sokoldalúan, más témákat is érintve, mint például a menstruáció vagy a szexualitás és az ezekkel járó “kötelezettségek”.

A film mer beszélni a tabukról, a megosztó dolgokról, és ezt semmiképp nem egyoldalúan teszi. A nőt hibáztató férfialak mellett megjelenik a támogató, figyelmes, megértő férfi is. A szereplők döntései nem egyértelműen jók vagy rosszak, és a megjelenő nők a skála széles spektrumán helyezkednek el korban, viselkedésben, véleményben. A film nem sematizálja őket egyetlen nézőpontból, és sem takargat. Nem önti le cukormázzal a gyermekvállalás és a szülés problémáit, vagy az újszülött-babás család képét, ám a főszereplő révén, aki egy gyerek mellett kezd dolgozni, mégis átbillenti a mérleget: Bridget és Frances (Ramona Edith Williams ) között különleges barátság szövődik, és ez megmutatja a gyerekekkel töltött idő örömét is.

A film perspektívája semmiképp nem fekete-fehér: egyfajta nyílt, vad humorral kezeli mindazt, amit a társadalmunk nagy része leginkább sehogyan sem kezel, mert nem beszélünk róla. Elgondolkoztat, felébreszt, ráébreszt, és mutat valamit, amitől az ember nem érzi egyedül magát a tabuival, félelmeivel. A végére azt érezhettem, hogy igazán szeretek nő lenni, annak minden sajátos nehézségével együtt. Ennek ellenére a film mégsem csak a nőkhöz szól.

A fő hangsúly a tartalmon van, de Alex Thompson rendezésében a képi világ, Quinn Tsan és Alex Babbitt zenéje, valamint a színészi játék is hozzájárul a film teljességéhez, minőségükkel megtámasztják a tartalmat. Mégis pont annyira maradnak átlagosak, hogy nem vonják el a fókuszt, hanem éppen kiemelik a mondanivalót. A főszereplő hiteles játékában az is közrejátszhat, hogy Kelly O’Sullivan egyben a forgatókönyv szerzőnője is.

A film semmiképpen nem egy átlagos egyestés szórakozás, és már csak megosztó témái miatt sem fogja egyértelmű rajongás övezni. Azonban a moziból kilépve biztosan jó kiindulásként szolgál hosszú és érdekes beszélgetésekhez, és több nap után sem csak egy üres emlékként kering a fejben, hanem fel-felmerül és fontos gondolatokat ébreszt, ami mindenképpen érdemessé teszi arra, hogy megnézzük.