Frida Kahlo – Viva la Vida (2020)

A kevesebb néha több…

Giovanni Troilo rendező Frida Kahlo – Viva la Vida című filmjét ismeretterjesztő kategóriába sorolják, a probléma azonban az, hogy a film nem csak ebbe szeretne beletartozni. Több műfajt érint, ami izgalmas is lehetne, de sajnos nem tudja eldönteni, melyikben szeretne mozogni leginkább, így az eredmény kaotikus és széteső.

A műfaji keveredés önmagában nem szokatlan, hiszen számos alkotás használja tudatosan ezt az eszköz, azonban a Viva la Vida esetében a különböző műfajok nem kiemelik, segítik egymást egyetlen egészet alkotva, hanem darabokba szedik a filmet. Habár leginkább az ismeretterjesztő filmek jellegzetes vonásait hordozza, azonban az érdemi információátadás elmarad: aki ismeri Frida Khalo életét, sok új dolgot nem tud meg belőle, aki pedig nem, az másfél órás utánaolvasással sokkal több információhoz jut.

A film újfajta értéket szeretne közvetíteni, más megvilágításba akarja helyezni Frida Kahlot. Nem pusztán tényeket akar közölni róla, hanem maga is a művészet részévé, műalkotássá akar válni: mindehhez rengeteg felesleges vágóképet használ, amelyek egy amatőr filmes szárnypróbálgatásaira emlékeztetnek, mind színészi játék, mind pedig kameramozgások terén. Feleslegesen bevágott anyagok, aránytalanul sok drónos felvétel: mintha nem tudtak volna választani.  Tagadhatatlan, hogy sok szép kép is megjelenik, vannak elkapott pillanatok, az alapgondolat is ígéretes, de a megvalósítás összezavaró és kizökkentő. Túlzó és mesterkéltnek hat csakúgy, ahogy Asia Argento szájából a Frida lelkét értelmezendő mondatok is többnyire hatásvadászok és idegenek. Olykor jelentéktelen mondatok hangzanak el újra meg újra, és ez az értelmetlen ismétlődés a képekben is megfigyelhető.

Mindezen újrajátszások ellenére az egész filmben jelen van egyfajta szilánkosság. Felmerült bennem, hogy ez talán szándékos, és az alkotó ezzel széttagoltsággal azt a kettősséget akarja megmutatni, amelyről Frida élete kapcsán mesél: Mexikó és Amerika, vagy Frida baleset előtti és baleset utáni teste. De ha ez az inkoherencia szándékos is volt, túl jól sikerült, ugyanis több darabra hullott szét a film. A kontrasztok nem kiemelik egymást, hanem sok különböző síkot hoznak létre, más-más látványvilággal, különböző célokkal, és ezzel egy rossz montázs hatását keltik. Egy olyan montázsét, amelyben ugyan vannak szép elemek, érdekes részek, de az egészre mégsem esik jól ránézni, mert nem áll össze egyetlen szerves egységgé, és végül a sok-sok képből csak egy zavaros patchwork lesz.

Az egyetlen összetartó erőt és valódi támaszt a filmben Remo Anzovino zenéjében éreztem, amely végig stabilan a helyén volt ebben az egész kavalkádban, nem veszett el a túl sok idegen kép és szöveg között, és hangulatot is tudott teremteni egy-egy képsorhoz.
A filmben számos archív és új anyag jelenik meg egymás mellett, olykor ügyesen összekapcsolva. Összességében azonban erre is – ahogy a film egészére – elmondható: a kevesebb néha több.

Rendező: Giovanni Troilo

Szereplők: Asia Argento

Hossz: 90 perc

Műfaj:  ismeretterjesztő

IMDB: 6,2

Kritikát írta: Sára