Felsőoktatás – Egy év még nem a világ vége.

Fáradt vagyok, pedig még el sem kezdődött. Stresszes vagyok, mert meg kell felelnem. Tanácstalan vagyok, mert nem tudom, jól döntöttem-e. Aggódom, mert talán jobb lett volna egy évvel később belekezdeni. A szüleim vajon mit szólnak… hozzám?

 

Biztos sokan álltok érettségi, egyetemi felvételi, szakmaválasztás előtt, vagy frissen túl vagytok rajta…

Ugye milyen idegőrlő várni az eredményre? Ugye milyen szívás volt februárban a jelentkezési határidő előtti pár nap? Ugye, hogy a te szüleid is teljesen rá voltak pörögve?
Teljesen át tudom érezni…

Itt állunk jó néhányan a nagybetűs élet kapujában, némi munkatapasztalattal, amúgy meg fáradtan, de lelkesen, hogy vajon hogyan is folytatódik a történet. Kiválasztottuk a szakokat, a szakmákat, leadtuk a jelentkezést, várjuk, hogy felvegyenek minket és belekezdhessünk azokba a tanulmányokba, amiket tényleg használni akarunk. Mármint persze, fontos a Cosinus-tétel is, meg minden, de tegye a szívére a lábát az a felnőtt, akinek nem érinti a szakmáját és mondja őszintén, hogy az elmúlt 3 évben előkotorta azt az esze mélyéről.

Ez a történet látszólag nagyon vidám.

Kitaláltuk, leadtuk a jelentkezést, megvan az érettségi, ezt is letudtuk és most jönnek a ponthatárok, amiket lelkesen várunk. Ám de! Tekintsünk vissza mondjuk tavaly decemberre, mikor az egyetemi nyílt napokat látogattuk.
Vártuk, élveztük, kérdezősködtünk, mindent tudni akartunk róla, legalábbis én. Februárban aztán leadtuk a jelentkezést és lerágtuk a körmünket, hogy vajon biztosan jól döntöttünk-e.
Minden rokon, minden ismerős erről az egész mizériáról kérdezget:
„Hova mész tovább?”, „Mi leszel, ha nagy leszel?”, „Készülsz az érettségire?”, „Várod már az egyetemet?”
Talán csak én működök így, de valamiért bennem súlyos tiltakozás kezdett kialakulni a jelentkezések leadását követően. Én ezt nem akarom, még azt se tudom, mit akarok csinálni!

Kialakult bennem – és szerintem nem vagyok egyedül – egy megfelelési kényszer, pedig ez rám aligha volt jellemző valaha is. Presszionáltak a szüleim, hogy az érettségin múlik minden, ettől függ a nagybetűs életem kezdete. Presszionáltak a tanáraim, hogy mi lesz, ha nem vesznek fel egyetemre. Nyomasztott a tudat, hogy hé, mi van akkor, ha tényleg nem leszek elég jó. Fáradt voltam, mert a magánéletemet is menedzselnem kellett, mellette egy elég felelősségteljes munkám volt, amit nem hanyagolhattam, foglalkoznom a lovammal, akit én tartok fent, tanulnom kellett és mindemellett ápolnom a párkapcsolatomat, ami egyébként erre ráment tavaly.
Nem! Ettől semmi nem függ még. Maximum csúszok egy évet, hogy újraérettségizzek valamelyik tárgyból, többletpontot szerezzek egy nyelvvizsgával, vagy azalatt az egy lyukas év alatt pénzt keressek és pihenjek egy kicsit, kiszakadva az iskolapadból. Akinek van egy kis esze, az nem marad nyugton egy érettségivel.

Valahol a szüleinket is megértem, amiért mindenáron egyetemre akarnak küldeni rögtön.

Minden szülő azt szeretné, ha a gyermeke legalább annyit elérne az életben, mint ő.
Félnek, féltenek minket, hogy elkallódunk, mert belátták, már nincsenek ránk akkora hatással, mit pár éve, hiszen a legtöbben betöltöttük a 18. életévünket, nem kell már hivatalosan az engedélyük semmihez, magunkért felelünk, így felbátorodunk és talán egy-egy vita alkalmával ezt a tudtukra is adjuk.

Ellenben, ha bíznak a józan ítélőképességünkben, pontosan tudják, elég jól neveltek minket ahhoz, hogy ne ragadjunk le itt saját elménk képzésével.
Egy lyukas év még nem a világ vége. Véleményem szerint sokkal többet ér, mint elkezdeni valahol az egyetemet, amit aztán otthagyunk. Az nettó időpazarlás. Ebben az egy évben kijavíthatjuk azt, amit elsőre nem sikerült elérni. Átgondolhatjuk azt, amit az iskolapadban nem sikerült eldöntenünk. Kipróbálhatjuk magunkat, kicsit belekóstolhatunk abba a nagybetűs életbe, amiről a felnőttek annyit panaszkodnak – halkan megsúgom, tényleg nem egyszerű.

Hogy értsétek, miért gondolom így, röviden elmesélem az én történetemet erről:

Anno 2017. decemberében én is ellátogattam egy egyetemi nyílt napra apukámmal, viszont én nem akartam egyből egyetemre menni, kifejezetten a fentebb leírt okok miatt, ami apukámnak elég nagy szívfájdalom volt. Ő pontosan attól tartott, hogy elkallódom, hiszen erősen tiltakoztam a továbbtanulás ellen. Hatás-ellenhatás elven ő nyomta rám a továbbtanulással kapcsolatos elvárásait, én pedig csak azért is kitartottam a magam terve mellett. Ez az egész akkora súrlódást generált kettőnk között, olyan mértékben eltávolodtunk egymástól, hogy az Óperenciás tenger elterülhetett volna közöttünk. Ő nem akarta meglátni a jót az én álláspontpontomban és nem is hallgatott meg.

Ettől függetlenül leadtam a jelentkezésemet 2018. februárjában három helyre is, majd a vitánk tetőpontján, ami a ballagás volt, fogtam, és töröltem mindet. Akkor lovas oktatóként dolgoztam már 2 éve, ahol később felmondtam, hogy máshol is kipróbáljam magam. Lecsengett az érettségi, túl voltam a nyáron, túl az őszön, és decemberben munkába álltam egy kisebb cégnél, mint irodavezető. Ennek már 8 hónapja. Gondolkozhattam, utánajárhattam a dolgoknak, dönthettem, nem sürgetett senki és idén, 2019. februárjában megint jelentkeztem egyetemre, édesapám legnagyobb örömére. Mikor megtudta, hogy csak levelező tagozatos képzéseket vettem fel, akkor már annyira nem örült, de még mindig jobb, mint a semmi. Úgyhogy most ugyan ott tartok, mint a korosztályom egy évvel ezelőtt.

Sosem lehetünk biztosak abban, hogy jól döntöttünk.

Én még mindig megkérdőjelezem magam.
Nem rég kitöröltem azt a jelentkezést, ami az első helyet foglalta el. Nem azért vettem fel, mert minden vágyam volt azt tanulni. Azért, mert hasznos. Mert jól mutat, mert több értelme van, mert komplex dolog.
Tudjátok mit? Ezt a lépésemet nem kérdőjeleztem meg. Itt volt egy évem eldönteni, mit szeretnék és eldöntöttem. Akkor minek essek bele abba a hibába, mint azok a barátaim, akik az első év után kezdték előröl ezt a procedúrát? Elpazarolt egy év.

Töltsd hasznosan azt az évet. Vagy azzal, hogy olyat tanulsz, amit szeretsz is, vagy azzal, hogy fejleszted magad.

Kicsit sem akarok ezzel bárkit arra bátorítani, hogy ne menjen egyetemre. Kell! Nem csak egy papír az a diploma. Arra akarok bíztatni mindenkit, hogy átgondolt lépést tegyen. Bizonyítsuk be mindenkinek, aki valaha kételkedett bennünk, hogy képesek vagyunk felelős és okos döntéseket hozni.

Hiszen az érettség itt kezdődik, nem a bizonyítványnál.

 

 

Csenge
Instagram: @kovesdicsenge