Életem legkönnyebb vizsgája? – avagy az érettségi

Ha a legtöbb 14 és 18 év közötti gyerek meghallja azt a szót, hogy érettségi ösztönösen görcsbe rándul a gyomra, a szőr feláll a karján, és kirázza a hideg. Esetleg egy kisebb pánikrohamot is kihord lábon.

Nem volt ez máshogy velem sem, épp, hogy felkerültem középiskolába, boldog voltam, épp, hogy túléltem a felvételit nyolcadikban, de egy percre sem nyugodhattam meg, ugyanis szinte az első, vagy második napon elhangzott a bűvös szó.

Érettségi.

Tizennégy éves kiskamaszként egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy  valóban eljön majd az a nap, amikor felveszem azt az undorító csodálatos matrózblúzt, és leülök megírni a három-négy órás dolgozatokat, utána pedig tételeket magolok majd lefelelek belőlük egy bizottság és egy vadidegen elnök előtt.

De már ekkor elkezdtünk félni a barátaimmal. Persze bennünk volt még az érzés, hogy hány szenvedéssel teli napot kell átélnünk addig, de féltünk, hiszen mindenhonnan ez hallatszódott.

Nem készültél egy dolgozatra, mert családi program volt/nyolc másikra kellett felkészülnöd/éppen rossz formában voltál, mert szakított veled életed szerelme? Akkor megbuksz az érettségin.

Nem tudsz úgy teljesíteni matekból, irodalomból, vagy esetleg TESTNEVELÉSBŐL, ahogy azt elvárnák? Megbuksz az érettségin.

A büfében rosszul számoltad ki a fizetendő összeget? Meg fogsz bukni.

Láttál egy kiskutyát az utcán, aki éhezett és nem segítettél neki? MEG FOGSZ BUKNI ÉRTED?

Ami természetesen nem igaz, legalábbis nem minden esetben. Tapasztalataim azt mutatják, hogy azokat, akiket a tanárok átengednek tizenkettedik osztály végén, legalább egy kettessel, de át fog menni.

Akárhogy féltünk, egy perccel sem akartunk többet készülni, mint amennyit rászántunk. Nem kezdtünk el kilencedikben tételeket kidolgozni, és szeptemberben sem az volt a fő problémánk, hogy hogyan is teljesítünk, hanem az, hogy kész lesz-e a koreográfiánk a szalagavatóra.

Az iskolában, ahova jártam volt egy alapvizsgának nevezett megmérettetés tizedik osztály végén, amit kis érettséginek is nevezhetünk. Bemutatta nekünk milyen is a tételekkel bajlódni, kidolgozni, tételfelelésekre/dolgozatokra készülni, és nem utolsó sorban megkaptuk a megfelelő stressz mennyiséget, ami szükséges egy fejlődésben lévő szervezetnek.

Utólag azonban belátom, hogy szükség volt erre az akkor feleslegesnek gondolt gyakorlatra, hiszen volt egy rutinunk, igaz nem minden úgy ment élesben, mint itt.

Az alapvizsgán nálunk minden érettségi tantárgyból (kivéve a magyar nyelvtanból) tíz tételt kaptunk, és mindenki kétségbeesett, hogy még ezt a párat sem tudjuk megtanulni, akkor mi lesz majd, ha kétszer ennyi lesz?

Az idegesség faktor tizenkettedikben hágott a tetőfokára, márciustól kezdve görccsel a gyomromban keltem és feküdtem, mert kezdett értelmet nyerni a „négy évig készülünk az érettségire” mondat. Elkeseredtem mert nem emlékeztem semmire, folyamatosan rossz közérzetem volt, és minden apró dolgon felhúztam magam.

Nagyon sok barátság rongálódott meg ebben az időszakban, mert mindenki feszült volt, és nem tudott olyat szólni, ami a másiknak tetszett volna. Szinte minden héten írtunk valamiből próba dolgozatot, amik annak ellenére, hogy egész jól sikerültek, cseppet sem nyugtattak meg. Csak az volt bennem, hogy muszáj minimum ilyen szinten teljesítenem, ha nem jobban, különben csalódást okozok magamnak, a szüleimnek, a tanáraimnak. Hiába hallgattam anyától, apától és a rokonoktól, hogy ne hajtsam túl magam, ne idegeskedjek, lesz, amilyen lesz, nem érdekelt. Teljesíteni akartam, bizonyítani.

Általános iskolában kitűnő tanuló voltam, középiskolában azonban nem minden alakult úgy, ahogy én elterveztem. A legjobb átlagom is kerek négyes volt, de az évek nagy részében nem fért össze a tanulás a rengeteg DÖK-ös munkával, a tánccal, és a szerelmes vagyok mindenkibe érzésekkel.

Ezért szerettem volna bizonyítani. A jegyeim az utolsó év végén sem voltak olyanok, amilyennek szerettem volna, így az egyetemre való bejutás utolsó reménye az érettségi volt.

Az írásbelik fárasztóak voltak, a matek közben legalább négyszer kaptam sírógörcsöt, pedig nem mondanám, hogy sok gondom volt ezzel a tárggyal. De hamar túl voltam rajtuk, és meg is könnyebbültem.

Utána jött a felkészülés a szóbelire. Az osztálytársaim 90%-a az érettségi szünetben akarta megtanulni mind a 100 tételt, közöttük én is. Felkészültem ugyan a felelésekre, de tudtam magamról, hogy nekem mindegyiket át kell ismételnem, esetleg újra is tanulnom.

Beosztást csináltam, napi négy vagy több tétel volt a limitem, amit muszáj volt betartanom, hogy időben végezzek.

Egyszer még anyának kellett leszúrnia, hogy menjek már bulizni valahova, mert beleőrülök, hogy egész nap a négy fal között vagyok.

Az utolsó héten volt a legnehezebb rávennem magam arra, hogy bármit is tanuljak, a gyomrom görcsben, rendszeresen rosszul voltam, és mindenkivel veszekedtem. (A legjobb barátnőmmel egyszer összekaptam, mert sok sikert kívánt a vizsgához.)

Két véglet volt, vagy rengeteget ettem, vagy egy falat sem ment le a torkomon. Bűntudatot éreztem, mert nem tanultam eleget, a fejem kongott az ürességtől. Egyre erősödött bennem az érzés, amit négy éven keresztül tápláltak bennem, hogy meg fogok bukni. Hiába kaptam pozitív megerősítést a családomtól, barátaimtól, és néhány tanáromtól, nem segített.

Eljött a vizsga napja. A legrosszabb pillanataim közé tartozik az a 4-5 perc, amíg vártam, hogy az előttem lévő fiú befejezze az angol feleletét, és végre én is elkezdhessem.

Onnantól kezdve, mintha egy kő esett volna le a szívemről. Húztam, kidolgoztam, feleltem, majd újra. Órák teltek el, és mindig a várakozások voltak a legszörnyűbbek.

A bizonyítványosztáskor leírhatatlan érzés kerített hatalmába: Megcsináltam, ráadásul nem is akárhogy. Lehetett volna jobb, de egyáltalán nem sikerült olyan rosszul, mint, ahogy én azt gondoltam.

A vizsgát megelőző időszakban rengeteg képet, hozzászólást láttam arról, és ismerőseim is mesélték, hogy az érettségi a legkönnyebb vizsgájuk volt az életben.

Mivel én csak nem rég lettem túl rajta, nincs összehasonlítási alapom, de arra jutottam, hogy nem maga az érettségi volt nehéz, hanem az azt megelőző felkészülési időszak.

Nem fogom azt mondani a fiatalabb barátaimnak, hogy egyszerű volt, mert nem volt az, a hajam csomókban hullott és ingadozott a testsúlyom.

De túléltem.

Úgy, ahogy mindenki túl fogja.

Ha tanácsot kellene adnom, akkor sem tenném. Hiszen ki vagyok én, hogy megmondjam, mit csinálj? Amúgy sem fogadnád meg, úgy, ahogy én se tettem. Utólag tudom, mit kéne másképp tennem, de lefogadom, hogy nem változtatnék utólag semmin. Lehet, ha nem lesz barátom szeptemberben, ha nem táncolok a szalagavatón, ha nem minden második héten megyek bulizni, ha nem jelentkezem egy kommunikáció versenyre, esetleg ha nem szerepelek a színházban, sokkal több időm maradt volna készülni a megmérettetésre.

Lehet jobban sikerült volna, lehet nem kellene félnem, hogy felvesznek-e az egyetemre, de fele ennyi élményt és tapasztalatot szereztem volna ebben az évben. Mert vannak dolgok, amiket nem tudunk megtanulni az iskolában.

Ha mégis tanácsot várnátok tőlem, hát akkor ez lenne az: a tanulás mellett ne felejts el élni.

Mert a végén úgysem az fog számítani, hogy mi kerül a bizonyítványodba, hanem az, hogy lezártad életed ezen szakaszát, életed legszebb pár évét, amikor elkezdtél önállósodni, amikor megtanultad milyen borzasztó(an jó) érzés felnőni.