Regény

Sziasztok!

Szimi vagyok, és ez az első cikkem, ami remélem elnyeri a tetszéseteket! Jó szórakozást kívánok!

 

Regény. Ha a legtöbb ember meghallja ezt a szót, kirohanna a világból. Valahogy belénk ivódott az évek során, hogy a regény az csak egy jó vaskos, poros könyv lehet, amit gyerekkorunkban a tanárainak erőszeretettel sulykoltak belénk. Gondolok itt például Gárdonyi Géza remekművére, az Egri csillagokat, vagy esetleg Molnár Ferenc, Pál utcai fiúk művére. Megjegyzem, mikor ezeket kellett (volna) olvasom, a hideg kirázott már a gondolattól is, hogy én ilyeneket kinyissak. Egyszerűen lázadtam ezek ellen a könyvek ellen. Így visszagondolva, nem is csodálom, hiszen az Egri csillagok viszonylag nehéz olvasmány, mind nyelvezetileg, mind tartalmilag. Egy tízen-pár éves gyermek nem biztos, hogy fel is fogja mindannak a súlyát, ami e klasszikus mű sorai mögött rejtőzik.

Ahogy telnek az évek, egyre több klasszikussal ismerkedünk meg, miközben a modern szerzők alkotásai háttérbe szorulnak. Nem azt mondom, hogy nem szabad klasszikus műveket olvasni, hiszen megvan a maga varázsa, viszont úgy gondolom, hogy nem szabadna hagyni, hogy a mai írok, akik hasonló tehetséggel vannak megáldva, ne legyenek elismertek a saját korukban.

A mai cikkem ezt a témát feszegeti: vajon mi lenne, ha az iskolák hagynák, hogy a gyerekek szabadon válasszanak olvasni valót? Vajon mi lenne, ha az olvasás nem egy rossz emlékként maradna meg az emberekben, hanem egy olyan kulturális kikapcsolódásként, ami akár egy esős napon felváltaná a Facebook/Instagram felesleges pörgetését, és helyette egy minden ember számára tanulságos és varázslatos élményt nyújtana?

Egy ideig dolgoztam könyves boltban, így nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy melyik korosztálynak milyen könyvet ajánlanék szívből, de azt kihangsúlyozom, hogy az olvasás kortalan. Lehetsz akárhány éves, ha éppen kedved szottyan egy tündérmesébe illő olvasmányhoz, bátran nyiss fel egy mesekönyvet és olvass. De ha Te úgy érzed, hogy inkább szépirodalmi beállítottságú vagy, viszont maradnál ennél az elképzelésnél,  szívesen ajánlom Alessandro Baricco Selyem című novelláját. Tapasztalataim szerint, az emberek döntő többsége szeret olvasni, de valahogy úgy érzem, mintha egy láthatatlan nyomás nehezedne a fiatalabb generációra, amely azt sulykolja beléjük, hogy az olvasás ciki. Ez viszont nagyon nem helyes. Több olyan felnőttel is találkoztam már, akik bár elolvassák amit eléjük raknak, mégsem tudják teljesen értelmezni. Ez vajon mi miatt lehet? Ha visszakanyarodunk ahhoz a kérdéshez, hogy ‘ mi lenne, ha az iskolák hagynák hogy a gyerekek szabadon válasszanak olvasni valót?’, szerintem máris megtaláltuk a választ. Nem akarok belemenni semmi felé pszichológiai elméletbe  – ez nem az én reszortom, nem értek hozzá -, de ha egy olyan oktatási rendszerben nőnének fel az emberek, amely megmutatja az olvasási kultúra csodálatos, ezer színű világát, akkor az emberek döntő többsége élvezné ezt a fajta kikapcsolódást, amivel nemcsak az intelligenciáját növelheti, hanem lélekben is egy sokkal kiegyensúlyozottabb egyén lenne.

Milyen jó volna, ha emberek rájönnének arra, hogy egy könyv elolvasása nem csupán adomány, hanem egy olyan lehetőség, amely (bár a szereplőket ezer próba elé állítja) az életben is megannyi problémára megadja a megoldás kulcsát. Legyen szó családi, párkapcsolati vagy akár önmagunk megismeréséről.

Az már részlet kérdés, hogy e-book vagy hagyományos könyv. Félre értés ne essék, én nem ítélek el senkit sem azért, mert nem szeret olvasni. Nem vagyunk egyformák. Fogadjuk el egymást olyannak, amilyenek vagyunk! Alul megtaláljátok az egyik versemet, amivel az olvasást szeretném népszerűsíteni.

Ti mit gondoltok erről a témáról? Szerették olvasni? Ha igen miért és mit, ha nem akkor miért?

Remélem, hogy tetszett a cikkem! Legyen szép napotok! 🐼

 

 

Egy könyv vallomása

 

Itt állok a sorban, egyedül, némán

Sírok és zokogok, mert senki sem néz rám

Rejtve vagyok, mégis szem előtt

De megérinteni engem már nem menő.

 

Őrzője vagyok én bánatnak s reménynek

Kimondatlan szavak feneketlen tengerének.

Fogja vagyok én milliárdnyi titoknak,

S szeretője minden írónak.

 

Vagyok én barát, ha már senki nem ért meg,

Nem kérdezek semmit, mégis értelek.

Problémát ugyan nem oldok,

De hű társad vagyok, ha túl sok a gondod.

 

Élettelen vagyok, mégis tele élettel

Többet láttam a világból, mint bárki más előttem

Titkos ajtók, eldugott helyek,

Lopott csókok és végtelen felkelések.

 

Tudok én félelemet nem ismerő

Őrült vad lenni

Vagy a világűrbe száműzött,

Névtelen senki.

 

Nem láttad amit én, mikor írtak engem,

Az a sok átalvatlan éjszakát…

Mikor az író síró szemekkel írta soraimat,

S halkan suttogva annyit mondott: SOHA!

 

Hogy mit jelent ez a szó, számomra rejtély,

Hiszen jelentheti azt is, remény!

Jelentheti hogy vége mindennek,

Hogy soha többé nem bízik az emberekben.

 

Büszke vagyok rá, hogy megannyi csodás órát velük tölthettem,

S Neked, Kedves Olvasó csak egyet üzenek:

Végy kezedbe, s olvasd soraimat,

És élj át velem megannyi kalandokat!