Nem tudom, miért tartom szívügyemnek megvédeni a kisebbeket, de pár héttel korábban összetűzésbe keveredtem egy kommentben egy sráccal, aki szidni kezdte a 12-13-14 éves korosztályt, és azt, ahogyan ők a szerelemhez állnak.

Nincs olyan élő ember, aki pontosan definiálni tudná  a szerelem fogalmát, de mégis kevés ember létezik, aki ne érezte volna ezt a mindent elsöprő érzelmet.

Nem emlékszem pontosan a kommentre, de néhány mondatfoszlányt leírok belőle, ami felmérgesített: Miért depressziósak ezek a mai 14 évesek? Mert lefagyott a minecraft? Ennyi idősen babázniuk kéne, nem szerelmesnek lennie.

Tegye fel a kezét, aki nem volt szerelmes óvodában, alsóban, vagy felsőben.

Én abba a típusba tartozom, aki szinte mindig szerelmes volt, akkor is, amikor még azt sem tudtam, mit is jelent ez pontosan.

Óvodában odavoltam egy fiúért, de sosem mondtam el senkinek, jó tíz-tizenkét évre rá tudtam, meg, hogy ő is szerelmes volt belém, és otthon mindig rólam beszélt az anyukájának… Életem tragédiája.

Hetedikben halálosan szerelmes voltam az egyik osztálytársamba, de teljesen plátói volt. Nem mertem elmondani neki, és neki nem tetszettem, azt hittem, hogy sosem teszem túl magam rajta.

Tizenhárom éves voltam, egészen a ballagásunkig tetszett ez a fiú, és nagyon sokat sírtam miatta.

Az egyik unokatestvérem, akivel ki szoktam beszélni az ilyen témákat azt mondogatta, hogy nyugodjak meg, ez a szerelem nem AZ a szerelem.

Én persze hajtogattam, hogy nincs igaza, annyira szerelmes vagyok, amennyire egy ember csak lehet – de tévedtem. Honnan tudhattam volna, hogy nem így van? Nem éreztem korábban ilyet, nem volt viszonyítási alapom, nem tudtam kategóriába sorolni, csak azt tudtam, hogy fáj a szívem, mert viszonzatlan maradt.

Soha még egymás kezét sem fogtuk meg, mégis azt hittem, hogy soha többé nem fogok mást szeretni.

Ezután felkerültem középiskolába, és tetszettek fiúk, de a következő nagy szerelemre várni kellett egy évet: ekkor volt az első viszonzott szerelmem, akkor is, ha csak rövid ideig tartott.

Csak körülötte forogtak a gondolataim, valahogy mindig belekeveredett a neve a beszélgetésbe, elterveztem a közös jövőnket, nevet adtam a jövendőbeli kutyáinknak és gyerekeinknek, az esküvő a legrészletesebben meg volt szervezve a fejemben, azt hittem örökké tart… Aztán vége lett.

Dobhattam a kukába a menyasszonyi ruhákról szóló terveimet, és soha többé nem akartam egy Viola nevű lánnyal sem találkozni, mert hát ezt a nevet adtuk volna a közös lányunknak.

Nevetséges így visszagondolva, sejthettem volna, hogy nem ő lesz a férjem, hiszen az első szerelem nagyon ritkán az utolsó.

De nem tudtam, hogy, hogy kezeljem azt, ami hirtelen az ölembe hullott, és azt sem, amikor az kihullott belőle. Honnan tudhattam volna?

Drasztikusabban viseltem ezt, mint az elsőt, magamban át is kereszteltem ezt a hivatalos első szerelemre, hiszen az általános iskolás valóban gyerekcipőben járt ehhez képest.

Azt hittem soha többé nem leszek egész, és ismét az kattogott a fejemben, hogy soha többé nem fogok mást szeretni.

Persze nem így lett. Egy évre rá megismerkedtem egy másik fiúval, aki úgy jött az életembe, mint derült égből villámcsapás, egy pillanat alatt felforgatta, helyre tette a törött darabjaim.

Aztán amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan ment is tovább engem újra egyedül hagyva, magányosan.

Ez teljesen más volt, mint az előttük lévő, még érettebb, hiszen mi is idősebbek voltunk már. Nem rózsaszín ködös szerelem volt, amikor tökéletesnek láttam a másikat, hanem az, amikor a hibái ellenére is pont ugyanúgy szerettem, mintha nem lett volna neki egy sem.

Ez volt az első alkalom, amikor rájöttem, hogy nem áll meg a világ egy ilyen után. Fájt, és elképzelhetetlenül szenvedtem, de két sírógörcs között tudtam, legalábbis reménykedtem benne, hogy nem ez lesz az utolsó, amikor boldog leszek valakivel.

De ehhez az kellett, hogy a legelső gyerekszerelem után jöjjön a következő, és utána még egy.

Lassan ennek is egy éve, és ebben az egy évben rengeteg mindent tanultam és annyi minden történt. Nem összehasonlíthatóak még úgy sem, hogy van mihez viszonyítanom.

Amiért megírásra került a történetem az az, hogy kétszer is hittem azt, hogy soha többé nem fogok mást szeretni, akármennyire bénán hangzik, így volt. Oké, nem posztolgattam depressziós idézeteket, nem akartam öngyilkos lenni, de megéltem a fájdalmat.

Egy tizenkét éves sem tudja milyen az igazi szerelem, ami AZ a szerelem egészen addig, amíg át nem éli.

Addig pedig az a legerősebb érzelem, amit akkor érez.

Ne vegyük el ezt tőlük, hagyjuk, had tapasztalják ki maguknak.

Képek forrása: ITT és ITT

Ha szeretnéd megosztani velem a véleményed megteheted itt kommentben, esetleg az instagramon: @alfoldilaura